PMC (Magyar)
ÁLTALÁNOSAN A 19. század egyik legragyogóbb és legbefolyásosabb orvosbiológiai tudósaként tartják számon, Rudolf Carl Virchow, figyelemre méltó módon, a szociális orvoslás egyik legbátrabb és leginspirálóbb képviselője is volt .1 1821. október 13-án született a pomerániai Schivelbeinben, majd Poroszország keleti részén, 1945 óta azonban Lengyelország északnyugati részén. Lázadó és intellektuálisan tehetséges 1839-ben Virchow ösztöndíjat nyert 1839-ben a németországi berlini Friedrich-Wilhelms Intézetnél, ahol orvosi oklevelet kapott. Miután 1843-ban megszerezte orvosát, gyakornoknak nevezték ki a berlini Charite kórházba, ahol megkezdte klinikai karrierjét.
Kémiai és mikroszkópos kutatásokat is kezdeményezett, amelyek első publikációihoz és merész hirdetésekhez vezettek az orvosi kutatás drasztikus átdolgozásának szükségességéről. 1847-ben a 26 éves Virchow új folyóiratot, az Archívum a patológiai anatómiaért és az élettanért és a klinikai orvoslásért alapított (később Virchows Archives), amely az orvostudomány korszerűsítésének fő erőjévé vált. 1849-ben elhagyta Berlint Würzburgba, hogy felvegye Németország első kóros anatómiai székét. Nem sokkal azután, hogy 1854-ben egy átfogó, hatkötetes kézikönyvet indított a speciális patológiáról és terápiáról, Virchow visszatért Berlinbe egy új kóros intézet élére, és 1858-ban kiadta klasszikus Sejtes patológiáját. Az 1870-es években, bár termékeny biomedicina tudós maradt, Virchow egyre inkább az antropológia és a régészet felé fordította figyelmét. 1902. szeptember 5-én hunyt el, világszerte nagy megtiszteltetéssel, korának egyik magas tudósaként. Leghíresebb közreműködése az itt kivonatolt “Jelentés a felső-sziléziai tífuszjárványról” volt. A jelentés akkor keletkezett, amikor Virchow-t az oktatási miniszter felkérte, hogy segítsen botrányos körülmények kivizsgálásában ebben a szegény, porosz irányítás alatt álló vidéki térségben, ahol nagy a lakosság száma. “etnikai lengyelek”. Annak ellenére, hogy a járvány számos dimenzióját tanulmányozta, 190 oldalas jelentésére a legutóbbi 30 oldaláról emlékezünk meg legjobban. 3,4 Virchow itt francia és angol forrásokból származó ötleteket alkalmazott a betegség társadalmi okozásáról a sziléziai viszonyokra, és kimutatta. szoros és szimpatikus ismerkedés Friedrich Engels felkavaró vádjával, a munkásosztály állapota Angliában (1844). A forradalmi idők szédületes légkörébe fogva Virchow lelkesen támogatta azokat, amelyeket büszkén “radikális” politikai ajánlásoknak nevezett: a lengyel bevezetését hivatalos nyelvként, demokratikus önkormányzatot, az egyház és az állam szétválasztását, valamint a helyi mezőgazdasági szövetkezetek létrehozását .
Miután 1848 márciusában visszatért Berlinbe, hogy részt vegyen az utcán zajló „forradalmi” politikai akciókban, Virchow júliusban megalapította az Medical Reform nevű hetilapot, amely a szociális orvoslás ügyét hirdette a zászlók alatt. az orvostudomány társadalomtudomány ”és„ az orvos a szegények természetes ügyvédje ”. 1849 júniusáig folytatta, amikor az egyre reakciósabb politikai nyomás a közzététel felfüggesztésére kényszerítette. Az 1850-es évek elején politikailag elcsendesedett (mint sok európai radikális). Amikor az évtized később visszatért Berlinbe, ismét aktívvá vált, bár most már mérsékeltebb módon. 1859-ben kinevezték a berlini városi tanácsba, ezt a tisztségét haláláig töltötte be, és ott egészségügyi és egyéb közegészségügyi reformokon dolgozott.5 1861-ben segített a Német Haladó Párt megalapításában, és a porosz diétának választották a az alkotmányos erők szemben álltak Otto von Bismarckkal. Virchow később 1880 és 1893 között a német Reichstag tagjaként folytatta ezt a harcot.
Virchow kettős karrierje széles körben inspiráló volt. Gyakran elismerik, hogy az elsők között emelte ki a betegség társadalmi eredetét és a járványok multifaktoriális etiológiáját.6,7 De ezen túl hatalmas ikonként, hősként és példaképként is szolgált, mert vezető tudós és az orvostudomány társadalmi megalapozásának, a közegészségügyi reformnak és a politikai elkötelezettségnek ragaszkodó híve egyaránt.8,9