Elsődleges szocializáció

Talcott ParsonsEdit

Talcott Parsons elmélete szerint a család az elsődleges szocializáció során az egyik legfontosabb intézmény, és azon kívül, hogy olyan alapvető szükségleteket biztosítson, mint menedék, étel és a biztonságot, egy olyan kulturális és társadalmi normákra tanítja a gyermeket, amelyek az életet végigvezetik érésükkor. Ugyanakkor ugyanolyan fontos, hogy a gyermek képes legyen ezeket a normákat és normákat internalizálni, és ne csak megtanulja őket, különben később nem tudna sikeresen részt venni kultúrájában vagy társadalmában. Parsons elmélete szerint az elsődleges szocializáció felkészíti a gyermekeket a különböző szerepekre, amelyeket felnőttként töltenek be, és nagy hatással van a gyermek személyiségére és érzelmi létállapotára is.

Sigmund FreudEdit

Az orvos és a pszichoanalízis megalkotója, Sigmund Freud kidolgozta a személyiségfejlődés elméletét, amely kimondja, hogy a biológiai ösztönök és a társadalmi hatások alakítják azt, ahogyan az ember felnőtté válik. Freud kijelentette, hogy az elme három összetevőből áll: az id, a szuperego és az ego. Mindhárom résznek koherensen, egyensúlyban kell működnie, hogy az egyén képes legyen sikeresen kapcsolatba lépni a társadalommal és a társadalom része legyen. Ha az elme ezen részei meghaladják a többit, vagy dominánsabbá válik, akkor az egyén társadalmi és személyes problémákkal fog szembenézni. A három komponens közül Freud azt állítja, hogy az id alakul ki először; az id arra készteti az embereket, hogy szigorúan az örömük érdekében cselekedjenek. Az újszülött elméje csak az azonosítót tartalmazza, mivel csak fizikai vágyakozásra van szükségük. A szuperego fejlődik, amikor az egyén gyermekkorába költözik, és a lelkiismeret fejlődésének minősül. Az egyén tudatában van annak, hogy vannak társadalmi normák, amelyeket követni kell Végül, az ego késői serdülőkorra és felnőttkorba fejlődik, és az elme azon része, amely megoldja az id és a szuperego konfliktusait. Az ego segít az embernek racionális döntéseket hozni, amelyek megfelelnek a társadalom szabályainak.

George Herbert MeadEdit

George Herbert Mead megalkotta a társas biheiviorizmus elméletét, amely kimondja, hogy az ént társadalmi tapasztalatok hozzák létre. Az én a lény azon része, amely önképből és öntudatból áll – ahogy az egyének másokkal lépnek kapcsolatba Freuddal ellentétben Mead úgy véli, hogy az énet nem a biológiai ösztön teremti meg s inkább csak társadalmi hatások által. Azt is kijelentette, hogy a társadalmi tapasztalatok a nyelv használatával és a szimbólumok cseréjével jelentik a jelentést. Ezenkívül a másik személy helyzetébe kell kerülnie, hogy megérthesse őket; el kell vállalniuk a másik személy szerepét, és csak a másik szerepének megértésével érhető el öntudat.

Charles Horton CooleyEdit

Charles Horton Cooley szociológus kidolgozta a nézőüveg én elméletét, amely hasonló Mead elméletéhez, mivel kimondja, hogy társadalmi interakcióink alkotják énképünket. Cooley arról beszélt, hogy mások milyen jelentős emberek, akiknek a véleménye fontos számunkra, és így erősen befolyásolják a dolgokról és önmagunkról való gondolkodásunkat. Ebben az esetben jelentős másik személy lehet bármely személy: barát, családtag és / vagy házastárs. A szemüveges én elmélete három lépést javasol az én kialakulásához. Az első lépésben az egyén azon gondolkodik, hogy egy másik jelentős személy hogyan érzékeli őket. A második lépésben azt képzelik, hogy a jelentős másik megítélést hoz róluk az egyén ezen felfogása alapján. Végül, a harmadik lépésben, annak alapján, hogy az illető úgy gondolja, hogy a másik jelentős meglátja őket, önképet hoz létre.

Jean PiagetEdit

Jean Piaget pszichológus megalkotta a kognitív fejlődés elméletét, amely arról beszél, hogyan alakul a gyermekek mentalitása és érlelődik, ahogy öregszenek és tovább lépnek kapcsolatba a társadalommal. A Piaget négy fő fejlesztési periódust határozott meg: a szenzormotoros periódust, az operáció előtti időszakot, a konkrét működési időszakot és a formális működési időszakot. A szenzomotoros periódus a születéstől körülbelül kétéves korig tart, és azt a stádiumot határozza meg, amikor a csecsemők érzékeik és motorikus képességeik felhasználásával tanulnak. Ebben a szakaszban a fő cél az, hogy a csecsemő megtanulja, hogy egy tárgy akkor is létezik, ha nincs közvetlenül a láthatáron; ez az objektum állandósága. A műtét előtti időszakban, nagyjából két évestől hét éves korig a gyermek sokkal jobban képes a szimbolikus gondolat elgondolására, de még nem képes érvelni.A gyermekek ebben az időszakban sem képesek megérteni a természetvédelmet, vagyis azt a képességet, hogy megértsék, hogy a különböző külsejű tárgyak ugyanazokkal a mérhető tulajdonságokkal rendelkezhetnek, mint például a terület, a térfogat és a hosszúság. A következő időszakra, a konkrét működési időszakra hét és tizenegy év között kerül sor. Ebben a szakaszban a gyerekek képesek megoldani a problémákat vagy a mentális műveleteket, csak a valós események vagy kézzelfogható tárgyak vonatkozásában. Az utolsó szakasz a formális működési időszak, amely tizenegy éves kortól a felnőttkorig tart, és ez az az időszak, amelyben az egyének megtanulják hipotetikus helyzetek alapján megoldani a problémákat; ebben a szakaszban az illető logikusan, szimbolikusan és elvont módon gondolkodhat.